Üdv az oldalamon!

MENÜ

Forrás: Szerelmetes macskáim - megható történetek

kép

 

A macskatolvaj


"Ruth betelefonált az állatklinikára, és bejelentette, hogy a macskája nagyon rosszul van.

- Küldene egy orvost, aki megnézi Puffot? - kérdezte az idős hölgy a recepcióstól.

A recepciós feltette a szokásos kérdéseket: nem tudná ön behozni? Vagy van, aki behozza önöket? Küldjünk önökért kocsit?

- Nincs jogosítványom, és nincs olyan barátom vagy családtagom, aki be tudna vinni. Nem akarom, hogy bevigyenek. Azt akarom, hogy jöjjenek ide. A macskám az ágy alatt van. Nem akar előjönni, és halálra aggódom magam miatta. Kérem, jöjjenek ki! - mondta Ruth.

Jó néhány évvel ezelőtt még előfordult, hogy házhoz mentek az állatorvosok, de manapság már nagyon ritkán tesziik ezt.Mint ahogy nem szokott házhoz járni nagy tapasztalattal rendelkező vezetőm,mentorom sem, ezért csak annyit mondott:

- Jobban tennéd, ha behoznád Puffot.

Így hát néhány perccel később, miután bejezte a rendelését, a friss diplomás állatorvos beült a kocsijába, és elindult, hogy életében először házhoz menjen.

Amikor a vidékies külvárosban Ruth szegényes háza elé értem, körülnéztem, mintha valami támpontot keresnék, mi várhat rám odabenn. Lerobbant, üres karámokat láttam, egy öreg autót lapos gumival és 10 éves rendszámtáblával, kutyaházat lánccal, de kutya nélkül. Az asszony kétségkívül egymagában él, vontam le a következtetést.

Bekopogtam. Az ajtó résnyire nyílt.

- Doki,maga az?

Egy valaha erőteljes falusi asszony karikatúrája fogadott, ősz volt, megtört és gondterhelt.

- Jöjjön gyorsan, nézze meg Puffot - sürgetett.

Ahogy az almosládát, a macskafekhelyet, a karmolófákat és játékok tucatjait kerülgettem, Puffról készült friss fényképeket vettem észre a hűtőszekrény. A tévén régebbi családi fotók álltak.

- A családja? - érdeklődtem.

- Igen. A férjem már majdnem 20 éve meghalt, és mind a 2 gyerekem fiatalon, auóbalesetben vesztette el az életét.

Egyértelmű volt, hogy Puff Ruth egyetlen hozzátartozója.

Ruth a hálószobába vezetett, ahol Puff az ágy alatt lapult. Lehajoltam, a legyengült macska szeme kitágult, a légzése gyors és felületes. Az állatorvos számára ezek a jelek azt mutatják, hogy ez a macska 7 életéből legalább 6-ot elhasznált.

Amikor megpróbáltam kihúzni az ágy alól, először hosszú, komor nyávogást hallatott, majd viaskodni kezdett. Nem engedtem el, mire megkarmolt. Ekkor Ruth felkapta a falnak támasztott seprűt és ordítva püfölni kezdte a hátsó felemet.

- Ne bántsa a macskámat!

- De hiszen nem bántom! - válaszoltam sikítva, mert a macska karma a kezembe mart. - Csak szeretném közelebbről megnézni!

Szerencsére a zűrzavaros jelentnek gyorsan végett vetett Puff felbukkanása. Ügyesen elkaptam, az ágyra fektettem a bozontos gombócot, és nekiláttam, hogy megvizsgáljam. Puff bundája alapvetően fheér volt, de a lámpafényben szivárványszínben csillogott. Mivel túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy tovább küzdjön, nyugodtan tűrte, hogy majdnem amatőr kezemet végigfuttassam rajta, orra hegyétől a bozontos farka végéig. Éreztem, hogy a vastag bunda alatt csontsovány a teste. Elmondtam Ruthnak, be kell vinnem Puffot az állatklinikára, hogy konzultáljak a társammal, kivizsgáljuk, megfigyeljük és kezeljük.

Ruth habozott. Nem azért, mert nem akarta kivizsgáltatni a macskáját, és nem is a költségek miatt aggódott, hanem azért, mert ha Puff elmegy, Ruth egyedül marad, az is lehet, hogy Puff sosem tér vissza a kórházból.

Végül, könnyes búcsú után a szállítódobozba raktam Puffot, és elindultam vele a klinikára. Alighogy beértem, és az asztalra tettem, hogy vért vegyek tőle, a recepciós benézett az ajtón.

- Itt a rendőrség! Ruth bejelentette, hogy ellopta a macskáját! - kiáltotta.

Megkértem a nőt, küldje be hozzám a rendőröket. Elmagyaráztam nekik, mi történt: Ruth teljesen egyeüdl él, a macska az egyetlen társa, és én valóban "macskatolvaj" vagyok, de Ruth maga kért meg rá, hogy segítsek a macskáján. Puff azonnali kezelésre szorul, amit csak a kórházban kaphat meg. A rendőrök megértő mosollyal egyeztek bele, hogy felkeresik Ruthot és próbálják megnyugtatni.

A vérvizsgálat eredménye azt mutatta, hogy Puff veséje egy erős, krónikus fertőzés miatt felmondta a szolgálatot. Semmi jó nem várt rá. Erős antibiotikumot, infúziót kapott és különleges, vesekímélő diétára fogtuk, de minden erőfeszítésünk ellenére tovább romlott az állaota. Ruth óránként telefonált, hogy mikor viheti haza.

3 nappal azután, hogy Puffot kihúztam az ágy alól, este, indulás előtt körbejártam a klinikát. Éreztem, hogy Puffot lassan elragadja a halál. Átnéztem a kórlapját, hogy még egyszer ellenőrizzem, valóban megkapta-e az összes előírt gyógyszert és infúziót. Végigmentem a laborleleteken, hátha elkerülte valami a figyelmünket - valami, ami még adhat egy kis reményt, de nem találtam semmit biztatót. Megvizsgáltam Puffot, aki gyakorlatilag teljes mozdulatlanságban feküdt a takarón, ami a melegítőpárnát borította. Az életéért küzdött. Felhívtam Ruthot, hogy felkészítsem a lesújtó veszteségre, amiről tudtam, hamarosan bekövetkezik.

- Nincs mit tenni, dr. Becker? - kérdezte Ruth.

Arra gondoltam, orvosilag már semmit sem tehetek. Puff elmegy, Ruth pedig egyedül marad. Fennhangon az egyetlen dolgot mondtam, ami eszembejutott:

- Megkérem a többieket, hogy imádkozzunk közösen Puffért.

Amikor hazaértem, felhívtam templomunk imakörét, meséltem nekik Puffról és Ruthról. Elmondtam, nagyon hamar eljön a nap, amikor Ruth valóban teljesen egyedül marad. Megígérték, az imáikba foglalják őket, és azonnal elkezdték szervezni, hogy a gyülekeztbeli asszonyok rendszeresen látogassák Ruthot.

- Ruth belehal, ha elveszti Puffot - mondtam a feleségemnek, azután kimentem a teraszra, felnéztem az éjszakai égboltra. Átéreztem, mennyire tehetetlen vagyok ebben a szomorú történetben.

Másnap reggel zaklatottan mentem be a klinikára, és el lehet képzelni, mekkora volt a meglepetésem, amikor az asszisztens szélesen mosolyogva fogadott:

- Puff él, ráadásul úgy néz ki, hogy nemsokára hazamehet! Eszik, iszik, vizeletet ürít és folyamatosan nyávog.

Nem hittem a szememnek, amikor megláttam Puffot. Ugyanaz a macska lenne, akit tegnap késő este itt hagytam és aki olyan beteg volt, hogy megváltás lett volna számára a halál? Hihetetlen, de amikor vért vettem tőle, a laboreredmények azt igazolták, hogy a veséje ismét működik. Puff várakozással nézett rám. Lefordítottam a nyávogását:

- Vigyél haza a mamához!

A teleofnhoz vágtattam, hogy tudassam Ruth-tal a jó hírt.

Puff meg fog gyógyulni - hadartam - Használt neki a gyógyszer és az imáink. Meggyógyult az éjszaka, hazaviszem, ahogy végeztem a délelőtti rendeléssel.

Ruth dadogott valamit, de a zokogásának hangja sokkal többet jelentett bármilyen kimondott szónál.

Az ajtó azonnal kicsapódott, amint a ház elé értem. Ruth futott, ahogy görbe, öreg lába csak bírta, kikapta a kezemből és összevissza csókolta Puffot. Puff visszacsókolta.

Ruth behívott egy csésze kávéra, hogy megünnepeljük Puff hazatérését. Leültem egy székre a konyhaasztalnál és figyeltem Ruthot. A pulton nagy kupacban álltak a macskacsemegék, Ruth mindegyiket megmutatta Puffnak és a macska valószínűleg meg is mondta, melyiket kéri.

- Gondoltam, hogy azt akarod - nyugtázta Ruth.

Ruth nem győzött hálálkodni, hogy megmentettem Puffot, én pedig gondolatban neki mondtam köszönetet, mert - kezdő állatorvosként, akire négylábú, szeretett családtagok gyógyítását bízzák - felfedeztem egy hatásos, új kezelési módot. Amit nem tanítanak ugyan az állatorvosi egyetemen, de amit bárki, bármikor, bármilyen dózisban, ingyen és mellékhatás nélkül alkalmazhat - az imádság erejét.

Marty Becker"

 

Asztali nézet